Sátoraljaújhely szebb napokat látott kereskedőváros volt a Sátor-hegy lábánál, a trianoni szerződés azonban a magyar-cseh határra száműzte. Szinte zárt határváros lett. A piacutcás, orsós főtér meghatározó épületei a templom és a barokk városháza, a gazdag kovácsoltvas installációkkal díszített lakótömb épületei. Kakukktojásként pöffeszkedett a modern pártház, s környezetidegennek hatott a támfalakkal és absztrakt formájú parterrekkel túlszabdalt szocreál tér. Különleges lehetőség volt a természetes forrásvízzel táplált kút újraélesztése. A korábbi kutat képeslapokról ismertük, amelynek egyes részletei szétszórva, darabokban ismertek voltak.

A kutat, amely a Kossuth szobor helyén állt,  1775-ben építették, hogy ha tűzvész ütne ki a városban, a vizével olthassák azt. De sokan innen hordták otthonaikba az ivóvizet is. Egykor még a fogházban, a börtönben is a Dörzsik vizét használták. Most már csak itt, a kifolyásnál iható.  A korábbi kútszobor sorsáról hitelt érdemlő adatok nem álltak rendelkezésünkre. A különleges öntött- és kovácsoltvas munkák, kerékvetők, cégérek, erkélyrácsok, kandelláberek nagy száma azonban elsőrendű tárgyi kultúrát feltételezett, ami azt sugallta, hogy kutatásainkat az Iparművészeti Múzeum Ötvös osztályán folytassuk. Itt rá is akadtunk egy, az újhelyi nép körében csak "Vas Manciként" aposztrofált, bár hivatalosan Nimfás kútnak nevezett kútszoborra hajazó alkotásra. 

Egy öntöttvas női aktra, amit a korabeli sajtó már "Medici Vénuszként" nevezett meg. Úgy ítéltem meg, hogy a szobor megfelel a kutat díszítő régi alkotás arányainak, így kérésemre a Múzeum tartós letétbe helyezte a szobrot a város főterén, két, szintén innen származó kandelláberel együtt. A tér rendezésével megszünt annak túltagoltsága: eltűntek a kiszolgált lépcsők, támfalak, ágyásszegélyek. A szokásos pénzhiány és az építőanyagok akkori szűk választéka csak egy visszafogott környezetrendezést tettek lehetővé. A közelmúltban megnyilt pénzcsapok azonban már nem a mi munkánk méltó befejezését szolgálták.