A budapesti új Nemzeti Színház parkja

Szemünk, /pillás függönye fent:/Hol a színpad: kint-e vagy bent,/Urak, asszonyságok? (Balázs Béla: A kékszakállú herceg vára) – áll az idézet az (új?) Nemzeti Színház mellett álló zikkurat felső kijárata előtti küszöbön.


Csak az olvassa versemet, /ki ismer engem és szeret, /mivel a semmiben hajóz /s hogy mi lesz, tudja, mint a jós, /mert álmaiban megjelent /emberi formában a csend /s szívében néha elidőz /a tigris meg a szelíd őz (József Attila: Csak az olvassa).

E rövid verset pedig a színház előtti hajóorr „galaktikus csillagképének” közepén olvashatja az érdeklődő látogató. E két idézet közé feszül a színház parkja, s mindkettő tekinthető a tájépítész egyfajta hitvallásának is.

A kékszakállú prológusának szavai érvényesek a szó valós és átvitt értelmében is, de talán ezt nem kell ragozni. Egy biztos: a színház nem a rivaldával kezdődik és nem is ott végződik. Mindig is a tájból indult ki, a táj volt a színjátszás ősi helye, majd ott is fejeződött be az előadás. Gondoljunk csak Görögország, Dél-Itália vagy éppen Orange több, ma is ép színházára. De az sem véletlen, hogy a csákvári Esterházy-kastély parkját Pietro Rivetti, a kastély színházának díszlettervezője alakította, ha teszik, díszletezte be. És ez fordítva is igaz: a Nemzeti Színház megnyitásakor, 2002. március 15-én a „Tragédiában” Kepler egy zikkuratot idéző csillagvizsgálóból kémlelte az eget, s hogy, hogy nem, egy labirintus oldalában. A lengyel díszlettervező nyilván kinézett az ablakon…De Blaskó Péter a Mester és Margatirában is a kertből sétál föl a színpadra.

Pedig amikor a folyamatosan a szakmai és társadalmi támadások kereszttüzében álló Schwajda György miniszteri biztos, később vezérigazgató egy házi pályázat keretében felkért a színház környezetének tervezésére, támpontok nemigen voltak, igények persze megfogalmazódtak, s pénzügyi keretek is kötötték kezünket. Akkor még nem tudhattuk a mára egyértelműen kimondható tényt: ez a projekt volt közel-távol az, amely a legbőkezűbben bánt egy majdani parkkal…Már állt ugyan a színház vasbeton csontváza, de a csúfsorsú expoterület a Petőfi és a Lágymányosi híd között üresen tátongott akkor még. Szemben a Gellért hegy, mellettünk a szélesen hömpölygő Duna, a Soroksári út túloldalán pedig az ipari műemléknek beillő gyár-, malomépületek és a vágóhíd. Azt már tudtam, hogy a politikai erők értelmetlen egymásnak feszülése miatt esély sincs a színházkert és a Duna közvetlen kapcsolódására: a drótkerítés és a sűrűn csattogó HÉV sínjei a mai napig megakadályozzák az Európában is páratlan lehetőség kiaknázását.

Ez van! Vagy: no comment – talán ilyen helyzetekre szokták mondani. Bár jómagam indulatosabban is tudnék fogalmazni. Ezen az abszurd helyzeten felül kellett emelkedni: ha mi nem tudunk a vízhez menni, a vizet kell a színházhoz hozni. Az épület egy hajóformára került, amely – a telekhatárok és a HÉV sínek miatt – sajátos formájú medencében úszik. De a hajóorrban állva olyan érzése van, lehet az embernek, hogy sikerült az emberi butaságot áthidalni, s hajónk a Dunán ring. Esti fényben, szemben állva az építménnyel, úgy tűnhet, hogy mint afféle hatalmas rája emelkedik ki a vízből. A színház itt épült fel végül is, a Millenniumi Városközpontban, de tudjuk, hogy számos elképzelés született a színház elhelyezésére a Városligettől, az elhíresült „gödörön” át a Dunapartig. Gobbi Hilda, aki pénzt is igyekezett gyűjteni az új épületre, sajnos – vagy hál’ Istennek – ezeket a próbálkozásokat nem érhette meg.

Nem volt kérdés azonban, hogy a végül is ok nélkül lerobbantott Blaha Lujza téri épületnek szimbolikusan meg kell jelennie. Számos – építészetileg akár abszurdnak is nevezhető – elképzelés volt erre, mígnem a stilizált portikusz félig vízbe döntésének ötlete megszületett a fejemben. A vízből kiálló rész a reményt, a felemelkedést, az erőt,  a "lábra állást"  jelképezi, a vízbe süllyedt timpanon, oszlopok, a léleklángok pedig a szomorúbb valóságra utalnak. Persze, kaptunk hideget-meleget ezért. Minket azonban kárpótolt az, hogy a megnyitóra érkező színeszek, közöttük Szörényi Éva elsírta magát a „hajóhídon” állva, s Bárdy Györgyöt is csak legendásan férfias tartása akadályozta meg ebben. A park többi részét a táji kereten túl a teatro di verzura hagyománya inspirálta, meg egy olyan tégla architektúra, mint a Soroksári út közeli gyárépülete, a két szögletes toronnyal,

amely Istar kaput idézte elém. Ha összeállt a színházat közrefogó archeépítmények sora: ennek központjában a kívülről kilátóként funkcionáló zikkurat áll, a mezopotámiai ősi kultikus építmény, amelyre egy maya áldozati lépcső kapaszkodik: "Lenn a föld, fenn az ég, benned a létra" (Weöres Sándor). A képzeletbeli kettős DNS spirál belső eleme a hét ajtót rejtő reneszánsz lépcsőház, a mélyben könnyek tavával, azaz itt kanyarodunk vissza a Balázs Béla-idézethez: ez maga a kékszakállú herceg vára. A kiállító- és játszóhelynek megálmodott épülethez észak felől zöld építmény, egy tévelyítő út, ősi kultikus hely, tiszafa labirintus csatlakozik. A hajótól idáig pedig vörös homokkőből és svéd gleccserkövekből épített „vörös sivatag” vezet, benne  43 – elvben – dobozformára nyírt platánnal. E számban misztikumot ne keressen senki: a tájépítész kora materializálódott ily módon, mivel a tervezett száz fa ültetéséhez a hatóság nem járult hozzá.

Félreértések helyett: a mai MüPa és a színészbejáró közötti torzszülemény, a murvás autóparkoló nem a mi ötletünk nyomán valósult meg. Mi nem parkolót, parkot terveztünk oda. A terv tehát befejezetlen, pont a leghangsúlyosabb elem, az ún. déli dombhát nem épült meg, pedig több menetben igyekeztünk költségtakarékos, és mégis méltó elképzelést megfogalmazni. Sajnos Schwajda György értő füle és szeme már nem segíthette ezek megvalósítását. Így a talán Dérynének tulajdonított vágy, hogy a „szív atlétáinak”, a színészeknek egy nagy rezervátumot kellene létrehozni egy park közepén, csak részben valósulhatott meg.
 

projekt lista | projekt képek | írások: 1, 2, 3, 4, 5, 6
oldalak: