Katarzis

Májusban Bellini Normáját adták volna Bécsben, csakhogy a címszerepet éneklő Edita Gruberova lábát törte, a beugró énekesnő pedig a legkevésbé sem érdekelt. Alig pár nappal a tervezett bécsi előadás után azonban a MüPában lépett fel a Londoni Szimfonikus Zenekar, a fiatal Daniel Harding vezetésével. Ha az ember nem mindennapos vendég a világ híres koncerttermeiben, akkor is tudja, hogy ez a világ egyik legjobb zenekara. Megannyi referenciaértékű lemezfelvétel tanuskodik erről. Az est karmesterét soha nem láttam, felvételeit sem hallottam. Olvasom, hogy Simon Rattle és a nemrég elhúnyt Claudio Abbado vette maga mellé asszisztensnek. Mindkettő azért kitűnő ajánlólevél.

A műsor első részében Schubert VIII., "Befejezetlen" szimfóniája hangzott fel. Mindig is az volt a véleményem, hogy ha az ember nincs a legjobb passzban, kerülje a Schubert muzsikákat. Itt-ott tragédiába hajló melankólia, mint e szimfonia első percei is. Mégis, a végére valami szokatlan történt velem, s úgy éreztem, ezzen nem voltam egyedül: libabőrös lettem. Belcanto operák zárójeleneteiben többször átéltem ezt az érzést, de zenekari koncertről nemigen tudok ilyet visszaideézni az elmúlt évekből. A szünet után talán a legismertebb Mahler mű, az I. szimfónia csendült fel. Bár néhány művét kifejezetten kedvelem, nem mondhatom magam Mahler rajongónak. De ott és akkor, május 22-én a MüPában, minden a helyén volt. A karmester nevét tessék megjegezni: még csak 39 éves, de mindent tud, mi több, minden a kezében, a "metakommunikációjában" van.

A "Titán" szimfónia pedig lehetőséget is adott számára, hogy meg is csillogtassa e tudást. Hol népies dallam, hogy a klezmert idéző frázisok, hol az ismert "János bácsi, János bácsi keljen fel..." bőgőszólama keltett feltűnést. A mű ősbemutatója Budapesten volt, és ma már elég sokszor műsorra is tűzik a magyar zenekarok is. Pedig - mint Bernstein visszaemlékezésiből tudjuk -, csak pár évtizede történt, hogy a Bécsi Filharmonikusok néhány tagja kicsit kedvetlenül állt a szimfóniákhoz "jüdische Scheissmusik"-nak aposztrofálva azokat. Nagyot fordult azóta a világ! Az utóbbi években e szimfóniák diadalmenetének lehetünk tanúi: minden jelentős karmester lemezre rögzítette, s sok zeneszerető rajong értük. Mégis, ritkán sikerül tökéletesre az első szimfónia előadása. A karmesterek nem tudnak ellenállni, és túl hamar lövik el a puskaport.

A végére nem marad már elég energia, sem az intenzitást, sem a hangerőt nem lehet már fokozni. Nos, május 22-én nem így volt. Az utolsó percekre maradt a tüzijáték a színpadon, minket meg a nézőtéren mintha áramütés ért volna, ez maga volt a katarzis. Immáron másodszor egy koncerten. Nem kis teljesítmény! Éljen az LSO, éljes Daniel Harding! 

vissza a hírekhez