Kiállítások általában „vernisszázzsal” kezdődnek és – jó esetben, bár ritkán – „finisszázzsal” végződnek. Opus tessellatum címmel szervezett tárlatunk a Szent István bazilika lovagtermében hosszú hónapok – néha gyötrelmes – előkészítő munkáját követően 2013. szeptember 12-én nyílt meg, s hivatalosan október 11-én zárt be. S ha valaki mostanság megy fel a bazilika kupolájához, akkor nem káprázik a szeme: a képek még ma is ott lógnak a falakon és nap mint nap százak – elsősorban külföldiek persze – ismerkedhetnek meg munkásságunkkal, azaz a magyar tájépítészet utóbbi harminc évének egy szegmensével: a házigazdák kérték, hogy maradjon még a kiállítás egy pár hétig a lovagteremben. Örömmel tettünk eleget, így alkalmanként néhány ismerősnek, akiknek korábban nem volt ideje vagy éppen elkerülte a figyelmüket a kiállításra szóló meghívás, megmutathatok néhány érdekességet.

Egy gyűjtemény, egy életmű lenyomatának összeállítása nem egyszerű, habár a kiállítás-élmény nem volt teljesen új.

1990 táján a sárospataki várban, a 2000-es évek derekán a Nemzeti Színház melletti, általunk megálmodott zikkuratban, tavaly nyáron Makón, az idén pedig Orosházán mutathattuk be megvalósult munkáink tervlapjait, terek, parkok, szoborkörnyezetek fotóit vagy egyelőre íróasztalfiókok mélyén szunnyadó, jobb sorsra szánt terveinket. De a bazilika mégis csak más. Hatalmas tér, puritán téglafalak, naponta közel ezer látogató. Megtiszteltetés a lehetőség is, s igyekeztünk – a magunk módján – megfelelni a kihívásnak. A szokásos megnyitón túl a tárlat két eseménysorhoz: az Ars sacrához és a Design Héthez is kapcsolódott. A szokásoktól eltérően így két vernisszázsunk is volt: szeptember 12-én Melocco Miklós szobrászművész és dr. Feledy Balázs művészettörténész, szakíró mondott munkásságunkról emelkedett szavakat, majd szeptember 20-án az Ars sacra programokhoz kapcsolódóan dr. Farkas Attila atya, művészettörténész, érseki tanácsos

és dr. Sisa József művészettörténész, az MTA Művészettörténeti Kutatóintézetének igazgatója avatta be a megjelenteket munkáink szimbolikájába.

Mindkét megnyitóhoz kedves momentumok kapcsolódnak: szeptember 12-én bár nem teljesen váratlanul, de nagy örömömre megjelent a lovagteremben a világ számomra legszebb hangú koloratúrszopránja Edita Gruberova, akit –szívet melengető érzés – barátomnak tudhatok. Szeptember 20-án pedig szentföldi zarándoktársaim mellett ott volt egy kisbusznyi barát is Makóról, egyik utolsó munkánk városából.

De ha már lúd, legyen kövér alapon a nyitva tartás idejére afféle őszi szabadegyetemet is szerveztünk: számomra emberi és szakmai szempontból izgalmas szakemberek – muzsikus, festő-képzőművész, urbanista, építészek és költő-polihisztor – adták egymásnak a kilincset és nyűgözték le a mindig népes hallgatóságot.

 

E helyütt is megköszönöm Vadász György és Balogh Balázs építésznek, Meggyesi Tamás urbanistának, Barabás Márton képzőművésznek, Szilasi Alex zongoraművésznek és Géczi János költőnek, írónak, hogy jelenlétükkel is rangot adtak kiállításunknak.

Örültem, hogy muzsikával is színesíthettük az eseményeket: nagy élmény volt Rohmann Ditta cselló-, Vámosi-Nagy Zsuzsa fuvolajátéka és a Kodály Kórusiskola diákjainak a capella éneke.

Több iskola, két egyetem több tanszéke kért tárlatvezetést és örömmel kalauzoltam a Design Hét tematikus sétáinak csoportjait is. Örültem, hogy korábbi munkaadóim (polgármesterek, főépítészek), múzeum igazgatók, akadémikusok, művészettörténészek, művészek, a kormány egyik államtitkára is szerét ejtették, hogy megtekintsék a kiállítást.

Néhány itthoni tájépítész kolléga mellett voltak tájépítészek Svédországból, régi barátaim a ma már legendás VÁTI-ból, önszorgalomból eljöttek a Corvinus Egyetem első éves tájépítész hallgatói is. A „hivatalos tájépítész szakma” azonban, már ha van ilyen, távol maradt. A szervezett eseményeken legalább is nem láttunk senkit közülük és a kiállítás emlékkönyvében sem leltem fel efféle bejegyzést. Ha eljöttek, inkognitóban maradtak. Nyilván oly sűrű a program, számtalan tájépítész kollégának nyílik kiállítása egy bazilika-szintű kiállítóhelyen, hogy idejükből nem futotta erre. Tavaly, amikor hírét vették, hogy jelöltek a Prima Primissima Díjra, mindent félretéve siettek tudomására hozni a kuratóriumnak, hogy jogtalanul használom „környezetépítész” megjelölést. A diplomámon ez tényleg nem szerepel. Csak 25 éve tanítok egy ilyen nevű tárgyat a műegyetemen.

Nem hagyom, hogy elkomoruljon a tekintetem, hogy holmi kicsinyesség miatt elhomályosuljon e tárlatnak és az eseménysorozatnak a sikere. Köszönöm, hogy a Szent István bazilika helyet biztosított e tárlathoz. Köszönjük Bukta Norbert festőművész, Engler András és Szőnyi Endre szobrászművész, a KÉSZ Zrt segítségét. Munkatársam, Gergó Balázs zenész-építész hathatós munkája nélkül pedig tényleg nem készülhetett volna el a negyvenhét tabló. Köszönet érte.