Tíz év

Mintha 2012 márciusának idusán nem gyúltak volna görögtüzek, pedig 10 éves lett a Nemzet Színház. A Duna-parti épület parkjának tervezőjeként ma már meglehetősen ambivalens a viszonyom az intézménnyel. Tudom, hivatalból kötelező utálni mindent ami a nemzetivel kapcsolatos. Nemrég tudtam meg pl., hogy egy munkát azért nem kaptam meg, mert részt vettem a színház ügyének segítésében. Erre mondják talán: no comment. Schwajda György hirtelen távozása a színház éléről azt hozta, hogy a kert a mai napig nincs befejezve. Amíg élt, reméltem: egyszer majd visszatér a teátrum élére és megszűnhet a színházat a MüPától elválasztó murvás parkoló, ami – valljuk be – a mindkét intézményt fenntartó, ma már kimondhatatlan nevű minisztérium-óriás szégyene. A Teremtő azonban másként rendelkezett.

Az Isten adta nép az első naptól birtokba vette a színházkertet, a zikkuraton némi túlzással éjjel-nappal találunk embereket, a kertben családok pihentek, szerelmesek üldögéltek a hajóorrban. Mi több, a rendezvényszervezők is láttak benne fantáziát.


Mára azonban furcsa viszonyok alakultak ki: a kívülálló számára úgy tűnhet, hogy a második Orbán-kormány alatt tönkremegy az, amit az első Orbán-kormány alatt súlyos milliárdokért felépítettek. A színház hajóját körülvevő medence immáron második éve tátong üresen, kitéve hónak, fagynak, forróságnak, előbb utóbb felveri a gaz. Nincs, ami hűsítse a mostanihoz hasonló elviselhetetlen meleget. A színház jelenlegi direktora még azt is meglépte tavaly, hogy az üres medencetérben tartotta az évadzáró sajtótájékoztatót (botrány volt, de nem azért, mert nincs a medencében víz...).

A labirintusban időközben legalább 80-90 túlkoros tiszafa pusztult ki a kontár beültetés következtében: ebben az sem segít, hogy ez az archeépítmény többet zárva van, mint nyitva. A zikkurat az utóbbi évben már beázott, igaz, ezt a hibát a közelmúltban kijavították, kiállítást azonban már rég nem tartottak benne.

Nap mint nap kapok telefonokat ismerősöktől, idegenektől: felháborító, botrányos, mondják. Kutyaugatás azonban nem hallatszik az égig, mint ahogyan hatástalanok maradtak kerületi vezetőknek, képviselőknek, minisztereknek, államtitkároknak írott leveleim is. A szolgálati autóval a MüPa mélygarázsába érkező előkelőségnek meg nem kell szembesülni az állapotokkal: ez csak az érdeklődők és a plebsz „kiváltsága”…Ez már csak a nemzeti ügye (vagy az sem),  nem a nemzeté. Kár.

Rendezgettem régi fotóimat és előkerültek a színházkert átadásakor készült képeim a nemzet színészeivel. Kérdésekkel bombáztak, mi miért van, hogyan is gondoltam. Láthatóan örültek a kertnek, ha már a Dunától – az ostoba politika miatt – kerítés és a HÉV-sínek zárták el őket.



A képeken látható férfiak közül már senki sem él, de a színésznők közül is többen az égi színpadon lépnek fel... Pedig mi a MüPa és a színház közé terveztük a "a halott olajfék hegyét", a halhatatlanok kertjét, a "szív atlétáinak rezervátumát" -amelyről Déryné ír napjójában.

Fotók: © Török Péter


 

vissza a hírekhez | projekt képek