Mindig azokat az építészeket tartottam nagyra, akik afféle Gesamtkunstwerket alkottak, akik távolabb láttak építményeik bejáratánál, s annak környezetét egyenrangúan kezelték. Lenyűgöző, ahogy Hauszmann a tájjal bánik, s ezért tartom példaértékünek pl. Rerrich Béla művészetét. Carlo Scarpa olasz építész is ilyen Mester volt. S bár olvasmányiam során többször találkoztam nevével, különösen az után kezdtem felkutatni munkásságának főbb darabjait, amikor szerencsém volt megismerni Pietro Porcinai-t, a Firenze fölötti Fiesole dombján alkotó idős mestert, Scarpa tájépítészét. |
| A hídon túl pedig már a múzeum kertjében találjuk magunkat. Scarpa 1959 és 1973 között dolgozott a kiállítóhely és környezetének megújításán, nos ő azért a betont is bevetette (szokásához híven) a kialakítás során. A múzeum és kertje méretében emberléptékű, de ötletes és funkcionális megoldások sokaságát vonultatja föl a Mester, ritkán öncélúan. A képek magukért beszélnek! |
|
| Az öt épületet magában foglaló, mégis szerénynek tűnő méretű új temetőrész csupa beton, víz, fa, elképesztő szimbólum-rendszerrel, építészeti és tájépítészeti megoldásokkal. Egy acél-fa pavilon például egy vízzel ölelt kis szigeten kapott helyet, de van itt kis kápolna is. Neki majdnem tíz éve van benne, de elemzőknek, szakíróknak is csaknem ennyi kellene, hogy minden gondolatát megfejtsék. Furcsa fintora a sorsnak, hogy amikor a sírhely megkapta végső formáját 1978-ban, a Mester is átadta lelkét egy építkezésen, Japánban. Ismerve extravagáns ötleteit, talán már nem is meglepő, hogy ő maga is e temetőben nyugszik, egy meglehetősen eldugott helyen, függőleges pozícióban eltemetve...
|